Ezt a szép verset találtam amit szeretettel küldök nektek

 

Szeretet serlege

Egyszer talán én is Angyal lehetek,
Az égben élek majd, csillagokkal játszok,
S amikor a karácsony közeleg,
Elmegyek mindenkihez, elmegyek hozzátok.

Széthintem mindenfelé imára hívó igém,
Ünnepelem veletek Jézus születését,
Magammal viszem serlegem,
Melyből csordul majd a szeretet.

Betegeknek gyógyulást adok,
Szegényeknek ételt, takarót,
Gyermekeknek varázslatot,
Szomorúknak megváltó holnapot.

Egy filozófiaprofesszor előadása

Egy befőttesüveget feltöltött kb.
5 cm átmérőjű kövekkel, majd megkérdezte, hogy tele van-e az üveg?
- Igen. - hangzott a válasz.
Ezután elővett egy dobozt, tele apró kavicsokkal, majd elkezdte
beleszórni a kavicsokat az üvegbe.
Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint
megállapították,
hogy az üveg tele van.
Ezután elővett egy dobozt tele homokkal, és beletöltötte az üvegbe.
A homok természetesen minden kis rést kitöltött.

 

 

Mikor rá kerül a sor, az orvosmegkérdezi a szokásos szöveget (Mi a panasza?)
A férj válaszként eztmondja:- Doktor úr, a legnagyobb problémám az,
hogy a feleségemidôtlen-idôk óta nem szeretkezik velem.
Mire az orvos behívja a feleséget, aki másnap meg is jelenik.Doktor úr?
Ôszinte lehetek?Hát nem azért van itt?

Na jó. Azért nem szeretkezem a férjemmel, mert reggel késôn kelek,
mert fáradt vagyok, ezért kénytelen vagyok taxit hívni.

Persze a pénzt mindig otthon felejtem, és a taxis megkérdezi:

Rendôrt hívjak, vagy megoldjuk másképp?

 

 

Megállapítások 2 …

- Az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok.
- Muszáj megoldást találni? Nem élvezhetnénk egy kicsit a problémát?
- Annak, hogy ne tapadjanak össze a rizsszemek főzés közben, az a titka, hogy egyenként kell megfőzni őket.
- Egy barátom a legelképesztőbb dolgot hajtotta végre. Elkapott egy lövedéket a fogával. Persze meghalt, de ez akkor is elképesztő.
- A jövő nagyon hasonlít a jelenre, csak hosszabb.

 

Megállapítások 1 …

- A legnehezebb dolog a világon: vérző szívvel belemosolyogni a feléd rohanó élet nevű vonat képébe!
- Bocs, hogy élek! Többet nem fordul elő!
- Ha félsz a sötétben gondolj arra, hogy nem vagy egyedül...
- Jó a hajad, elestél?
- Ha megígérem, hogy hiányozni fogsz, elmész?
- Szeretlek. Te is? -- Igen, én is szeretem magam.
- Ha nagy leszek, kisfiú akarok lenni.
- Gondolkodom, tehát hajadon vagyok.
- Nem vagyok sportember, rosszak a reflexeim.

 

Az élet nagy kérdései:

- Miért nyomjuk erősebben a távirányító gombjait, amikor az elem kifogyóban van?
- Honnan tudjuk, hogy nincs két egyforma hópehely, hisz nem is láttuk mindet?
- Hogy lehet, hogy a téves szám sose foglalt?
- Ha fürdés után tiszták vagyunk, akkor miért kell kimosni a törülközőt?
- Miért nem olvasni soha az újságokban: „Jósnő nyerte a lottónyereményt!”?
- Mit teszel, ha látod, hogy egy védett állat eszik egy védett növényt?

 

 

 

 

 

 

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeláldozás között... És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével... És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez...

Úgy érzed nem találod a helyedet a világban, zűrzavar van az életben?
Abból, ami veled történik, látni lehet,- mit tettél eddig az életedben.
Abból amit teszel éppen, látni mit gondoltál előzőleg .
Nézd meg mit teremtettél !
Elégedett vagy?
A szellemvilág törvénye szerint a jót ötszörösen, a rosszat háromszorosan kapjuk vissza, függetlenül attól, hogy kinek a gondolatai alapján teremtettük és éljük az életünket. Isten mindenkinek minden eszközt megadott ahhoz, hogy boldogok legyünk.

Magány és remény


Álmomban, a hideg ürben éltem
Lakatlan bolygók gúnyos büvkörében
Égi kövek zúdultak testem vérbe verve
A semmiböl ugrott rám a Magány rút keserve

Próbáltam visszatérni a Kékszínu Földre
De kegyetlen erö tartott megkötözve
Repülni próbáltam viasz szárnyaimmal,
Elhagyott eröm s a mélységbe zuhantam

Messziröl láttalak még összegyürt ágyadban
Már nem volt benned vágy, csak feküdtél fáradtan
Fejed alatt párna, szemed lecsukva,
Kihült szívedet a Nap felé fordítva

Próbáltam szólni:- Itt zuhanok éppen!
Némán néztél kihunyó szemed kéklö tengerében
Aztán csend lett, puha, jéghideg
Borzongva kérdeztem: vajon mit tegyek?

Soká vártam, nem szólt hozzám senki
Megéreztem milyen - magányosnak lenni

Álmokat szöttem, hogy legyen szép ruhám,
Jött egy lény, eltépte, csak álltam ostobán
Az Idö ostora rám sújtott, bár arcát nem láttam,
Jól tudom ki volt ö, ki eltaposta vágyam

Kitombolta kedvét, hagyott vérbe fagyva,
Aztán mellemre feküdt, sebeimet nyalta
Nem hagyott bennem csak cseppnyi életet
A halál jobblét- mondta- jobb, ha így szenvedek

Hallgattam a csendet, mint lassuló szívverést
Hüs vízben feküdtem, átölelt könnyedén
Valaki felemelt lágy karjába font,
Megcsókolta szám és elhagyott a gond

Meleg karjától visszatért az Élet,
Gyengéd mosolyában, végtelen ígéret
Kértem halkan, mondja meg nevét
Fülembe súgta:- Az én nevem, Remény!

Félelmem s Fájdalom, kik mellettem álltak
Eltüntek azonnal, rám már nem találnak
S láttalak Téged, hogy futsz, rohansz, felém
Mert Téged is átölelt a Mézízu Remény

 

Willam Blake

Éj


Az alkonycsillag fellobog,
Leáldozott a nap;
Nem pittyen már madártorok.

 

 
Hol lelem ágyamat?
Mint rózsa az ágról,
Az ég lugasáról
Az éjbe ragyog
A hold, s csak mosolyog.

Zöld rét, édes liget, juhok
Öröme, áldjon ég!
Hol nyáj legelt, most angyalok
Nesztelen talpa lép.
Megáldják özönnel
Nem muló örömmel
Valahány bimbó van,
Valahány alvó van.

Óvják a pihés fészkeket,
Sok szeles madarat,
A barlang-alvóhelyeket:
Ne érjen vész vadat;
És ha síróra lelnek,
Kinek ágyban a helye
Álomba ringatják,
Szenderét virrasztják.

Ha farkas prédáért üvölt,
A könnyük csordogál,
Úgy oltanák szomjú dühét,
Csak élhessen a nyáj!
De ki nem kap kegyelmet,
Fogadják a lelket,
Kisérik sietve
Rég igért egekbe.

Ott az oroszlán rőt szeme
Sír arany könnyeket,
Ott meglágyul kemény szive,
A nyáj közt lépeget,
És szól: "Elmosta kórunk
És a vérszomjat rólunk
Az, ki kegyesség,
Tökéletesség.

Bárány, most itt legelhetek
Veled, s szunnyadhatom,
Sirhatok, emlegethetem,
Ki neveddel rokon.
Mert az élet vizében
Arany lett sörényem,
S ragyognak a szálak,
Míg őrzöm a nyájat."

 

 

 

 

 

Ahogy én látom...
(A pillangó története)

 

„Egy gondoskodó személy, látva a pillangó küzdelmét, ahogy a bábból próbált kitörni, segíteni akarásból, gyengéd kézzel meglazította a szálacskákat, hogy azok egy nyílást formáljanak. A pillangó könnyen kiszabadult, s a báb körül verdesett, de nem tudott elrepülni.

Amit az együtt érző személy nem tudott, hogy csak a születés küzdelmeiben tudnak a szárnyak annyira megerősödni, hogy alkalmasak legyenek a repülésre.

Így hát a pillangó a földön töltötte rövidke életét, és soha nem ismerte meg a szabadságot.”

Úgy érzem, meg kell tudnunk, tanulni nyitott kézzel szeretni.

 

 

Egy festőművész befejezte azt a festményt, amelyen dolgozott. János Jelenéseinek könyvéből azt a jelenetet ábrázolta, amikor Krisztus így szól: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek” (3,20).
A festő kisfia megszólalt:
Egy dolgot nem jól festettél. Kívül az ajtón nincs kilincs. Hiszen így az Úr
Jézus nem is tud bemenni!
Csak akkor mehet be – magyarázta az apja –, ha belülről kinyitják az ajtót, és ha Őt behívják. Ezért hagytam el a külső kilincset.

 

 

Tudod mikor az ember tudja,
hogy valaki szereti, az jó.
Az, nagyon jó De a tudat, a tudás,
az, bizonytalan. Oda tódulnak
a megválaszolhatatlan kérdések.
Miért, meddig, mi lesz belőle, meddig fog tartani.
Most van de egyszer mindennek vége.
Mi lesz velem, mi lesz velem szeretet nélkül?
Ilyen, mikor az ember tudatosan szeret és tudja,
tudatosan szeretik. Hiába minden,
nincs felhőtlen boldogság. Az arc, mosolygó,
az agy, kételkedő, de van valami
a tudaton túl is, amit nem befolyásol semmi,
és senki.

Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.

Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért mégegyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! - nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá.

Les Buscaglia

Egy csokor virág...

Barátságunk jeléül csokrot hoztam néked.
Gyűjtöttem mezőn, színes dombok felett,
S ím kész ajándékra a virágcsokor.
Kérlek, bármerre is sodor az élet,
Ajándékom vidd magaddal,
Akár gyalog jársz, akár víg fogattal...

Csokrodban első virágszál a szeretet,
Azért oly fontos, mert Istentől ered.
Emberi sorsok összeötvözője.
Ha elveken nyugszik, nem múlandó,
Neked is ilyen szeretet a jó.

Türelem a második virágszál,
Hogy ne sírj, ne zúgolódj, ne kiáltsál,
Bármi is menjen végbe a szívedben.
Vigyázz, hogy a szó, a könny ki ne essen,
S vihar ne zúgjon el családod felett,
Így gazdagabb lesz benned a szeretet.

Csokrod harmadik virága a hűség,
Amit megkíván tőled a föld s az ég.
Hű légy Istenhez és szent elveihez,
Hű légy férjedhez és gyermekeidhez,
Idegen arc soha ne ejtsen tőrbe,
S szívetek legyen mindig összekötve.

A negyedik virágszál a kedvesség,
Az arcod, ha olyan, mint a derült ég,
Ha bosszúság fellege el nem fedi,
S a gyűlölet soha torzzá nem teszi,
Meghódítja még az ellenségedet is,
Otthonodban nem lesz ború és tövis.

Az ötödik virágszál a szorgalom.
Nem jelenti, hogy nagy legyen a forgalom
A házban és minden csak terád várjon,
Míg az idegek összetörnek fájón.
A szorgalom az, ha végzed a munkád,
Mint csillag az útját, lassan, de folyvást.



Virágcsokromat átnyújtom neked,
S kívánom, a jó Isten legyen veled!
Illatozz otthon, vagy a zord idegenben
Mindig derülten, mindig kedvesebben,
Míg eljön Urunk, s bú válik örömre
S virágcsokrába beköt majd örökre..

 

 

 

 

Rosette Rekiro :

Én vagyok......




Én vagyok a kezdet, mi vak reményt adott,
én vagyok a végzet, kétséget nem hagyok.
Én vagyok a mosoly, mely arcodról nevet,
én vagyok a barát, ki mosolyodért szeret.
Én vagyok a por, mit rád fúj a szél,
és én vagyok a szél, mi porral fedni kél.
Én vagyok az árnyék, mi mögötted marad,
s hogy árnyékod lehessen - én vagyok a Nap.
Én vagyok az út, min tapos annyi láb,
s én vagyok a vándor, ki az útban jövőt lát.
Én vagyok a lábad, mivel földre lépsz,
s hogy legyen mivel írnod - én vagyok a kéz.
Én vagyok a munka, melyért kenyér jár,
én vagyok a kenyér, melyre koldus vár.
Én vagyok a víz, hajód én viszem,
én vagyok a part, s sziget a vízen.
Én vagyok az író, ki érted álmodik,
s én vagyok az álom, mi enyhet adhat itt.
Én vagyok a papír, lelked vésd belém,
én vagyok a toll, kezed nyúl felém.
Én vagyok a Testőr, ki őriz, hogyha lépsz,
barátod vagyok és látom azt, ha félsz.
Én vagyok a rettegés, mely foglyának nevez,
én vagyok a szíved, mi szabaddá tesz.
Én vagyok a sziklafok, árban menedék,
én vagyok a víztömeg, mely sorra gátat tép.
Én vagyok a sasmadár, ki föntről néz le rád,
s én vagyok a hasadék, min átlép a láb.
Én vagyok az indulat, mely célhoz vihet,
s az én célom az, hogy célod legyek.
Én vagyok a puskacső, halált én adok,
és hogy láthass még egyszer - az élet én vagyok.
Én vagyok a vad világ, mi álom-árba űz,
álmokért égő titán, én vagyok a Tűz.
Én vagyok hát a siker, mely érted ragyog,
én vagyok a mindenség, békét én adok.
Írnék még, de nem lehet,
így voltam én és majd leszek,
de egy biztos: mi megmarad,
minden kincsem csak Te vagy!

Zelk Zoltán:

Hegedűszó


Hegedűszó, hegedűszó,
hegedű édes zokogása,
az a mély hang, a fekete,
s a vékony fehér cérnaszála.

Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét e cérnaszálra.

Egymáshoz fűzve így ülünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.

Mi torkunkban, nyelvünkön ég,
de nincs hatalma rajta szónak,
amit csak a négy húr felel,
a híven faggató vonónak.

A dal, mely csecsemőkorunk,
s az öregség hólepte tája,
hová talán el se jutunk,
de lelkünk mégiscsak bejárja.

Múlt és jövő két szárnya zúg,
suhog fölöttünk a teremben -
s amikor végül is lehull,
egy pihéje arcomba lebben.

Fölrezzenek.

 

LÉLEKTŐL LÉLEKIG

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.