Magány és remény
Álmomban, a hideg ürben éltem
Lakatlan bolygók gúnyos büvkörében
Égi kövek zúdultak testem vérbe verve
A semmiböl ugrott rám a Magány rút keserve
Próbáltam visszatérni a Kékszínu Földre
De kegyetlen erö tartott megkötözve
Repülni próbáltam viasz szárnyaimmal,
Elhagyott eröm s a mélységbe zuhantam
Messziröl láttalak még összegyürt ágyadban
Már nem volt benned vágy, csak feküdtél fáradtan
Fejed alatt párna, szemed lecsukva,
Kihült szívedet a Nap felé fordítva
Próbáltam szólni:- Itt zuhanok éppen!
Némán néztél kihunyó szemed kéklö tengerében
Aztán csend lett, puha, jéghideg
Borzongva kérdeztem: vajon mit tegyek?
Soká vártam, nem szólt hozzám senki
Megéreztem milyen - magányosnak lenni
Álmokat szöttem, hogy legyen szép ruhám,
Jött egy lény, eltépte, csak álltam ostobán
Az Idö ostora rám sújtott, bár arcát nem láttam,
Jól tudom ki volt ö, ki eltaposta vágyam
Kitombolta kedvét, hagyott vérbe fagyva,
Aztán mellemre feküdt, sebeimet nyalta
Nem hagyott bennem csak cseppnyi életet
A halál jobblét- mondta- jobb, ha így szenvedek
Hallgattam a csendet, mint lassuló szívverést
Hüs vízben feküdtem, átölelt könnyedén
Valaki felemelt lágy karjába font,
Megcsókolta szám és elhagyott a gond
Meleg karjától visszatért az Élet,
Gyengéd mosolyában, végtelen ígéret
Kértem halkan, mondja meg nevét
Fülembe súgta:- Az én nevem, Remény!
Félelmem s Fájdalom, kik mellettem álltak
Eltüntek azonnal, rám már nem találnak
S láttalak Téged, hogy futsz, rohansz, felém
Mert Téged is átölelt a Mézízu Remény
Kapcsolódó cikkek:
Szeretet serlege
Kövek_régi de jó
VICC ÉS A MOSOLY
Megállapítások 2 …