Az ember életét, sorsát alapvetõen meghatározzák azok a körülmények, amelyekbe beleszületik. Aki jó módban élhet gyermekkorában, annak esélye van arra, hogy felnõttként is vagyonos ember lehet. Az értelmiségi családi környezet és neveltetés életre szóló, senki által el nem vehetõ értékeket ad. Szerencsésnek tudhatják magukat azok, akik valamelyik, vagy mindkét körülménybe beleszülettek: olyasmit kaptak a sorstól, amiért nem kellett külön megküzdeniük.

Kitaposott utam milyen hosszú még?
Lassú lépteim meddig visznek még?
Gyors mozgásom régen mögöttem hagytam,
Jövõ nemzedéknek alapot raktam.

Suhanó élet dübörögve halad,
Unokájával az öreg kézen fogva halad.
Öreg fának ágát sokszor tépte vihar,
Letört ág helyett tõbõl újra fakad,

Fáradt csontom zöld parkokat keres.
Padon ülve majd nyugodtan pihen.
Zsibongó gyermekek futkosnak a parkban,
Éneklõ madarak szállnak ágról - ágra.

Te gyönyörû élet, meddig számíthatok még rád?

Vén, ráncos arca majdnem fekete,

kiszítta régen már a nap heve,

fogatlan szája bús sóhajüreg,

oly csöndes néni és olyan öreg...

Fonnyadt karjával multakat ölel,

halálra vár s az tán sosem jön el.

Egyformán csöndes, zajt sosem okoz,

sovány kezével lassan elmotoz,

szentképet s egy fényképet nézeget -

öregkorát dús bánat ülte meg.

Sokszor kibámul a kis ablakon.

Elrévedez egy álomalakon.

Gyér õsz haj szárad csontos csöpp fején,

öreg királynõ bú-trón tetején,

S úgy elfárad míg a templomba ér,

de elmegy, hogyha nyár van, hogyha tél,

letérdel ott a bús hideg kövön

s ha van öröm, úgy néki ez öröm.

Álmodtunk egy öregkort, csodásat és szépet,
de a kegyetlen halál mindent összetépett.
Csoda volt, hogy éltél, és bennünket szerettél,
nekünk nem is haltál meg, csak álmodni mentél.

Egy reményünk van, mi éltet és vezet,
hogy egyszer majd találkozunk veled.

#392

2008.01.10 09:15

Nem akarok gyáva csendet
A költő legutolsó verse

Földi ember, bús törvényül,
Vagy ifjan hal, vagy megvénül;
De sohsem túl az elégen,
Míg el nem ég, addig égjen.

Szomorú sors megvénülni,
Még szomorúbb: sutban ülni;
Nem akarok gyáva csendet,
Amíg élek, zúgok-zengek.

Meddig bírom, majd elválik,
Csak azt tudom, mindhalálig;
Csendes ember lesz belőlem,
De csak kint a temetőben.

(Sajó Sándor)