Nyugdíjas imája.

Hosszú szolgálatnak nyugalom a vége,
amikor elértem, felnéztem az égre
hála az Istennek most már megpihenek,
nem parancsol senki, magam ura leszek.
Nem lesz többé nekem zsarnokom az óra,
nem pislogok félve a nagymutatóra,
nem kell olvasgatnom mikor üt és hányat
nem kell odahagynom a jó meleg ágyat.
Csak akkor kelek fel, amikor jólesik,
az egész háznépem, kívánságom lesik,
etetnek, itatnak s vakarják a hátam
ezt a boldog időt, jaj de régen vártam.


Rám virradt az első nyugalomnak napja,
feleségem így szólt, hallja e kend apja:
itt rám villantotta gyanúsan a szemét,
hát most már igénylem fele segítségét.
Elvégre nekem ezt esküvel fogadta,
de hát, amíg szolgált, nem volt foganatja,
már egy kis pihenés, énrám is rám fér,
meglátja nem sok ez, s azután ráér.

Ezelőtt feleség, háziállat s gyermek
én nálam mindnyájan hamarabb felkeltek,
most már négy órakor a házba nem férek
azon a jogcímen, hogy most már ráérek.
Feleségem eddig sohasem volt bajban
még a jövés-menés sem fogott ki rajta,
amióta végleg eljöttem nyugdíjba
minden nap más bajok mutatkoznak rajta.

Emiatt kell nekem legkorábban kelni,
emiatt kell nekem a piacra menni
emiatt vár rám ezer féle dolog
sokszor a szemem, már alig-alig forog.
Amikor szolgáltam, megkímélt mindenki
még a gyermeknek sem volt szabad mukkanni,
most már mindenkinek szabaddá lett a tér
itt is az a jogcím, az öreg már ráér.

Éjjel, ha a cica elnyiffantja magát
így szól feleségem, ihol van a kabát
bocsásd ki öregem, várd is meg, Te nem félsz
majd lepihensz azután, Te legjobban ráérsz.

Hogyha üzletekbe vagy piacra megyek
utolsó vásárló biztosan én leszek,
elfáradok bele, olyan sokszor kérek,
de hát leintenek, várjak, én ráérek.
Ha meg elülhetnék, jönnek az unokák,
szilaj borzas fiuk, maszatos kislánykák
mind az én nyakamba ömlenek szegények
cibálnak s tűrnöm kell mivel, hogy ráérek.

Én édes Istenem! Hátha már ráérek,
én üljek azért is, akit elítéltek?
Hol volt ez a sok baj idáig megbújva?
Pont csak arra vártak, hogy menjek nyugdíjba.
Mindennek meg van a maga nehézsége,
na ha majd meghalok, megpihenek végre.
Csakhogy álmot láttam, ami megmutatja
mi vár odaát, a szegény nyugdíjasra.

A menny kapuja előtt, ott áll egy nagy sereg
fele bosszankodik, fele meg kesereg.
Kérdem, miért áll kívül ennyi szellem utas?
Rá mondja egy bakter, ez itt mind nyugdíjas.
Van, itt kérem olyan, aki kétszáz éve
kóborog idekint s vár a bemenésre,
mert ha az ajtóig némelyik el is ér
Péter így mordul rá: kend nyugdíjas, ráér.
No, ha valamikor még újra születek,
tudni fogom már, hogy mitévő legyek.
Leszek taligás, vagy örök vándor utas
Akármi, csak éppen ne legyek nyugdíjas !