<<Szép Ilonka
3

Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát;
Minden lépten nő az agg csodája;
Mert sok újat meglepetve lát...
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.

S van tolongás s új öröm Budában:
Győzelemből várják a királyt,
Aki Bécset vívó haragában
Vérboszút a rosz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
Nem vidúl még szép Ilonka képe.

"Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
Mily szerencse fordúlt életén?
Honn-e, vagy tán messze költözötten
Jár az őzek hűvös rejtekén?"
Kérdi titkon aggó gondolattal,
S arca majd ég, majd szinében elhal.

S felrobognak hadvész-ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A király az: "Áldás életére!"

"Fény nevére, áldás életére!"
Fenn kiáltja minden hű ajak;
Százszorozva visszazeng nevére
A hegy és völgy és a zárt falak.
Haloványan hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.

"A vadászhoz Mátyás udvarában
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a Vértes vadonában
Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád."
Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt,
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása líliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.

/Vörösmarty Mihály 1833 októbere előtt /

Válasz

<< Sép Ilonka
2
Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harc fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdasága
S telt pohárnál űl az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég;
Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
A kupák már felvillantanak,
Ősz vezére s a hon nagy nevéért
A vén bajnok könyei hulltanak;
Most könyűi, vére hajdanában
Bőven omlott Nándor ostromában.

"Húnyt vezérem ifju szép sugára"
Szól az ősz most "éljen a király!"
A vadásznak vér tolúl arcára
S még kupája illetetlen áll.
"Illetetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat."

"Mert apád én kétszer is lehetnék
És ha ittam, az nincs cenkekért;
Talpig ember, akit én említék,
Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"
S illetődve s méltóság szemében,
Kél az ifju, tölt pohár kezében:

"Éljen hát a hős vezér magzatja,
Addig éljen, míg a honnak él!
De szakadjon élte pillanatja,
Melyben attól elpártolni kél;
Egy király se inkább, mint hitetlen:
Nyűg a népen a rosz s tehetetlen."

S mind zajosban, mindig hevesebben
Víg beszéd közt a gyors óra ment.
A leányka híven és hivebben
Bámulá a lelkes idegent.
"Vajh ki ő, és merre van hazája? "
Gondolá, de nem mondotta szája.

"Téged is, te erdők szép virága,
Üdvözölve tisztel e pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába;
Ősz apáddal a vadász elvár;
Fenn lakozva a magas Budában
Leltek engem Mátyás udvarában."

Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
Inti őt a kürthang: menni kell.
Semmi szóra, semmi biztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
"Emlekezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."

Mond szerényen szép Ilonka, állván
A kis csarnok végső lépcsején,
S homlokán az ifju megcsókolván,
Útnak indúl a hold éjjelén.
S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem hatalma. >>

Válasz

SZÉP ILONKA
1

A vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat.
Hasztalan vár; Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig,
Alkonyattól vár szerencsejelt:
Vár feszülten a nap áldoztáig,
S ím a várt szerencse megjelent:
Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
S szép sugár lány, röpteként csapongó.

"Tarka lepke, szép arany pillangó!
Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
Ahol a nap nyúgodóba jár."
Szól s iramlik, s mint az őz futása,
Könnyü s játszi a lány illanása.

"Istenemre!" szóla felszökelve
A vadász: "ez már királyi vad! "
És legottan, minden mást feledve,
Hévvel a lány nyomdokán halad.
Ő a lányért, lány a pillangóért,
Verseneznek tündér kedvtelésért.

"Megvagy!" így szól a leány örömmel,
Elfogván a szállongó lepét;
"Megvagy!" így szól a vadász, gyönyörrel
A leányra nyújtva jobb kezét;
S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
A leány rab szép szem sugaránál.

Válasz

Mátyás király a szegény ember temetésén
Olyan nap is akadt, amikor Mátyás király nem csavargott az országban szegény ember képében, hanem otthon nézegetett ki a palotája ablakán.
Hát amint ott nézeget, látja ám, hogy egy szegény halottat visznek az úton. Igen szegény ember volt, nem volt semmije, senkije se, nem kísérte biz azt senki se a temetőbe. Négy ember vitte a koporsót, elotte egy vitte a halálkeresztet, mögötte meg a pap ment a kántorral meg két ministránsgyerek. Más senki.
No, megsajnálta a király a szegény embert, hogy még az utolsó útjára se kíséri el senki. Kapta magát, fölvette a koronáját meg a királypalástot, és szólt a feleségének is, öltözzön hamar, és jöjjön vele. Leszaladtak a palotából, és beálltak a menetbe a koporsó után.
Lett erre nagy álmélkodás az utcán! Hogy valami fene nagy urat temethetnek, hogy még a király is kíséri. Egymás után beálltak a király meg a felesége mögé, hogy ok se hiányozzanak a nagy eseménybol. Akkora lett sokadalom, hogy mire a temetőbe értek, alig fértek be. Így adta meg a végtisztességet a szegény embernek a király. /Mikulás meséi/

Válasz

Mátyást megvendégelik
Mátyás király vadászgatott egy rengeteg erdõben társaival. Délfelé járt az idõ, készítette a szakács az ebédet, de Mátyás az idõ alatt úgy elcsámborgott, hogy eltévedt. Ráesteledett, de még mindig nem lelte barátit. Elfáradt, elcsigázódott, mikor megpillantott egy pislogó fényt. No, oda már bemegy, megpihen éjszakára. Egy öreg anyóka lakott ott.
Beköszönt:
- Adjon isten jó estét, édes öreganyám!
- Adjon isten neked is, fiam! Mi járatban vagy?
- Eltévedtem. Vadásztam társaimmal, de sehogy nem találom õket.
- Édes fiam, a sötétben már úgysem találod meg õket, ha a világosban nem találtad. Itt van ez a dikó, ezen megpihenhetsz reggelig. Vacsorát nem tudok neked adni... De várjál csak, van egy tyúkom, azt levágom.
Levágta az anyóka a tyúkot, megkopasztotta, fozött belõle jó húslevest.
Megmelegedett Mátyás szíve, mikor eléje tette az anyóka a párolgó, finom levest. Megolvasta hány zsírszem gyöngyözik a leves tetején, és azt mondta:
- Tudod-e, anyóka, ki vagyok én? Bizony Mátyás király.
- Ó, fiam, ne haragudj rám, nem ismertelek meg, és királyhoz illõen meg sem tiszteltelek.
- Nagyon elégedett vagyok, anyókám, mert egyetlen tyúkodat is levágtad a vendégnek, és megfõzted levesnek. Most annyi aranyat kapsz tõlem, ahány zsírcsepp gyöngyözõdik a levesed tetején.
Elõvette Mátyás király a pénzes zsákját, és híja nélkül kiszámolta az asztalra az aranyakat.
No, erre betoppantak vadásztársai.
- Jaj, királyunk, az egész erdõt bejártuk érted! Miért jöttél ilyen messze tolünk? Nagyon aggódtunk érted.
Közben meglátták az asztalon a sok aranyat, megtudták, miért kapta az anyóka a gazdag jutalmat.
"No - gondolta magában a kuktája -, majd fõzök én a királyomnak olyan zsíros levest, hogy nem gyõzi nekem az aranyakat olvasni a zsákjából."
Hazamentek. A kuktája mindjárt másnap elkészítette a tyúkhúslevest, feltálalta. Mátyás király sejtette, honnan fúj a szél, hát méregbe gurult:
- Te kukta, elrontottad a levest, ehetetlen, mert csurom zsír az egész. Többet nem leszel a kuktám, amerre akarsz, arra mehetsz!
Lekókadt fejjel hagyta ott a kukta a királyi udvart. Sok aranyat akart, de nem kapott semmit.

Válasz

A megszomjazott urak
Egyszer mátyás király vadászatról tartott hazafelé az urakkal. Egy nádas mellett haladtak el, s látta a király, hogy nagyon lankadtak a nádak, szomjazták az esõt. Meg is jegyezte:
- Hej, esõ kellene már a nádra is, ahogy elnézem.
Megmosolyogták az urak Mátyást.
- Felséges királyunk, ugyan miért kellene esõ a nádra, mikor mind vízben áll?
Mátyás csak hallgatott, de magában forralt valamit.
Estére meghívta az urakat vagyorára, de mindegyikük lábáról lehúzatta a sarut, s a lábukat vizes dézsába lógatta, úgy ültek az asztal mellé. Volt aztán minden az asztalon, ami szem-szájnak ingere, csak éppen ital nem volt egy csepp sem. Megszomjaztak erõsen az urak, de nem mertek szólni. Egyikük aztán nagy sokára megjegyezte:
- Fenséges királyom, köszönettel vettük a vacsorát, a finom ennivalókat, de italról nem gondoskodtál, pedig majd kiszárad a torkunk.
Azt mondja Mátyás huncutul:
- Ejnye, ejnye, mindegyikõrök lába vízben áll, ti pedig szomjúságról beszéltek?
Értették az urak, és elszégellték magukat. Többet nem mosolyogták meg a királyt, bármilyen furcsát mondott.
/Mikulás meséi/

Válasz

Mátyás király meg az öregember
Egyszer Mátyás király nagy urakkal járta az országot. Kedves volt mindenkihez, nem nézte, ki-mi, megszólított mindenkit. Megszólított egy öregembert is. Az öreg valamikor a katonája volt. Egy-két szó után rögtön rá is ismert, mert Mátyás király megismerte esztendõk múlva is, hogy ki szolgált nála.
- Tisztességben öreg! - mondta a király.
- Köszönöm az asszonynak! - felelte az öreg.
- Hány pénzért dolgozol? - kérdezte a király.
- Hatért! - felelte rá az öreg.
- Hányból élsz?
- Kettõbõl!
- Hát négyet hová teszel?
- A sárba dobom!
- Hány még a harminckettõ?
- Már csak tizenkettõ!
- Meg tudnád-e fejni a bakkecskét?
- Meg én!
Az urak csak bámultak. Egy szót se értettek ebbõl a beszédbõl. Látta ezt a király, s nevetve még azt mondta:
- Míg képemet meg nem látod, addig meg ne magyarázd senkinek!
Azzal a király továbbment. Az urak utána. Rögtön tudakolni kezdték:
- Mi szót váltott fenséged ezzel az öreg paraszttal? Nem értjük!
Felelt Mátyás király:
- Találjátok ki. Aki kitalálja, nagy jutalmat kap!
Az urak gondolkodtak, de hasztalan! Erre gyorsan visszamentek az öreghez. Körülvették kérték, unszolták, hogy magyarázza meg azokat a kérdéseket.
- Addig nem mondhatok semmit, míg a király képét nem látom - mondta az öreg.
- Hol? Milyen képét? - kérdezték az urak.
- Ami az aranypénzen van kinyomva - mondta az öreg.
Megállapodtak tíz aranyban.
Az öreg most már elkezdte a magyarázatot.
- "Tisztességben öreg!" - ez azt jelenti, hogy az asszony mossa rám a ruhát. Márpedig a tiszta ruha tisztesség. Ezért vagyok tisztességes. S azért mondtam, hogy köszönöm az asszonynak.
- De miért dobod a pénzt sárba? A hat közül négyet? - kérdezték az urak.
- Hat pénzt keresek. Kettõbõl magam élek, négyet a fiamra költök, az pedig annyi, mintha a sárba dobnám! - felelte az öreg.
- Hát ez mit jelent: "Hány még a harminckettõ?"
- Megmondom tíz aranyért!
Leolvasták az öregnek az urak azt a tíz aranyat is.
- Legénykoromban harminckét fogam volt, de most már csak tizenkettõ van, ez azt jelenti - felelte nevetve az öreg.
Már csak egy kérdés volt hátra. Az urak azért se sajnálták a tíz aranyat.
- Hát az mit jelent, hogy "a bakkecskéket hogyan fejed meg"?
- Az azt, ahogyan most az urakat megfejtem!

Forrás: Tóth Renáta (Renii)
Illyés Gyula - Hetvenhét magyar népmese

Válasz

Az idõjós szamár
Mátyás király útra kelt, hogy széjjelnézzen az országban. Kérdezte az idõjóstól, hogyan öltözzön fel, lesz-e esõ.
Azt mondta az idõjós:
- Felséged mehet bátran, mert nem lesz esõ!
Majd mikor ment mendegélt, borult már, talált egy juhászt a nyájjal. Odament hozzá, kérdezte tõle, lesz-e esõ vagy nem.
A juhász azt felelte rá, hogy:
- Mikor a szamaram hallatja a szavát, akkor hullatja az ég záporát!
Nohát aztán meg is jött az esõ. Mátyás király igen megázott. Mikor hazament, azt mondta a jósnak:
A jós lett szamár, a szamár lett jós!

Válasz

Mátyás kovács
Ment, mendegélt az országúton Mátyás király, amikor a szegény népnek a baját, a panaszát kereste. De csak a jó isten maga tudta, hogy az a gyalogos utazó Mátyás király; senki emberfia a tarisznyás, botos vándorban a hatalmas királyt meg nem ismerte volna.
Igyekezett Mátyás király egyik faluból a másikba, de mire elérte azt a másik falut, ráesteledett a királyra. Ott volt a falu végén egy kovácsmûhely az elõtt a mester még patkolta az utolsó lovat; megállott Mátyás király a mûhely elõtt, köszönt tisztességgel, szállást kért éjszakára.
A kovácsmester szívesen befogadta a hajléktalant.
Mikor osztán a mûhelyt bezárta, vacsorához ült a kovácsmester a mesterné asszonnyal. A mesterné asszony megbátorította a vándort, üljön le hozzájuk, ahol ketten esznek, ott a harmadik se maradhat éhen. Egyszerû lencsevacsora volt az asztalon, azt az asszony megzsírozta avval a kevés zsírral, ami még a bödön fenekén volt.
- Ha már vendég van a háznál - azt mondja a kovácsmester -, illik, hogy egy kancsó bor is legyen mellé. Eredj, asszony, a kocsmába, adjon a kocsmáros egy kancsó kadart, majd megadom az árát, mikor a többi kancsóét is megadom.
Elment az asszony, azon üresen hozta vissza a kancsót.
- Azt izeni a kocsmáros, nincs több kancsó hitelbe, olyan sok van már a rováson.
- Ejnye, csinálom a csinálóját, ilyen szégyent hoz a beste lelke a fejemre! - evvel a kovácsmester mérgesen lerántotta az ujjasát, és odahajította az asszonynak: - Vidd el az ujjasom neki, egy kancsó bort csak megér!
- Nincs több ujjasa magának - azt mondja az asszony, vissza akarta rögtön húzni az ujjast az urára.
- Ha nincs, majd lesz, a vendégemnek bort ígértem!
Az asszonynak el kellet vinni az egyetlen ujjast; meghozta a kancsó kadart.
Iddogáltak hárman, míg a borban tartott, iddogáltak, danoltak, a végén úgy megkedvesedtek, a mester is, a vendég is, hogy eljárták az asszonnyal a ropogóst.
Reggel elköszön a vándor, megmondja a mesternek, hogy õ maga is kovács, Budára való, most éppen a királyi palotában van munkája.
Megkérte a mestert, hogy ha egyszer felmegy Budára, szóljon be a palotába, csak Mátyás kovács után tudakozódjon, ismerik õtet jól a palotaorõk.
- Osztán meddig dolgozol még, öcsém a királyi palotában?
- Én - azt mondja a vándor - talán életem végéig, isten segedelmével.
Elmúlt három esztendõ, akkor úgy fordult, hogy a kovácsmesternek fel kellett menni valamiért Budavárába. Nem felejtette el Mátyás kovácsot, oda ballagott a királyi palota kapujába, megkérdezte a strázsákat:
- Itt van-e még Mátyás kovács, kérem?
- Itt van, hogyne volna, nagyon várja kegyelmedet.
Mindjárt vezették is egyik grádicson fel, a másikon le, egyik aranyos szobából a másikba. Nem gyõzött csudálkozni a jámbor kovácsmester, hogy ilyen fényben, pompában tartanak ott egy kovácsot, aki még õnála is szegényebb. >>

Válasz

<<Egyszer aztán kinyílik egy szárnyas ajtó, ott ül aranyosnál aranyosabb urak közt Mátyás király, éppen ebédelnek. A kovácsmesternek azon nyomban kiesett a kezébol a kosornya, amelyikben egy mázos szilkét tartott, a szilke összetört a márványpádimentomon.
Kérdi a király:
- Mi jót hozott, mester uram?
Úgy reszketett a kovácsmester, alig tudod megszólalni:
- A feleségem küldött a szikében vajat Mátyás kovács feleségének, mert gondolta, hogy megházasodott azóta.
- No, köszönjük szépen! - azt mondja Mátyás király, és bemutatta a kovácsmestert a királynénak meg az egész csillogó-villogó fõuraknak. És elmesélte, hogy vendégelte meg õtet mint szegény vándorlót a kovácsmester az õ szuk asztalánál, még az egyetlen ujjasát is zálogba tette, hogy a vendéget borral megtisztelhesse. Azután meginvitálta a kovácsmestert az asztalhoz:
- Foglaljon helyet, mester uram, ahun százan esznek, a százegyedik se maradhat éhen.
Megetették a legfinomabb pecsenyével, megitatták a legdrágább borral a szegény falusi kovácsot, azt hitte szegény, csak álmodik, de azért nyelt, nyakalt derekasan, hogy eleget élvezzen, mire felébred.
Ebéd után pedig felállította Mátyás király a kovácsmestert:
- Ételt, italt megadtam, mester uram, hadd adom meg az ujjast is, amit a kocsmába küldött.
Evvel levetette a király a maga gyémántos dolmányát, feladta a kovácsmesterre.
És rácsapott a vállára a kovácsmesternek:
- Nézzétek, jó urak, milyen erõs ember ez! Elbír még egy-két dolmányt, próbáljuk csak meg!
Felkeltek az urak a király intésére, egymás után vetették le a dolmányt, annyi volt a drágakõ mind a dolmányon, mint tepertõ a túrós csuszán. És addig rakták a gyönyörû dolmányokat a kovácsmesterre, míg csak össze nem akart rogyni.
Így ment haza Budavárából a szegény kovácsmester; örök életére gazdag ember lett belõle.
/Mikulás meséi/

Válasz